Vendégtartalom – Hungarian Galgo Rescue Team beszámoló

Az első expedíciós és a tapasztalt galgo mentő útja

avagy, hogy kerül két galgo egy spanyol menhelyről egyenesen a Hiltonba

2018.09.13-16.

Az utazás előtt

A történtünket mindenekelőtt azzal kell indítanom, hogy kifejezzem a teljes csapat nevében örök hálánkat és szeretetünket Karádi Berninek, aki ezt a két kutyust megtalálta, ezen a kis menhelyen Spanyolországban, Alicante mellett.

Amikor a gépünk földet ért Alicantéban minden nagyon egyszerűnek indult. A spanyol partnerszervezetünknél új kapcsolattartó bukkant fel, aki ezerszer segítőkészebb volt, mint eddig bárki. Ráadásul, egy Spanyolországban élő önkéntes is segítette a munkánkat, hogy minden pontosan úgy menjen, ahogyan szeretnénk, ahogyan a kutyusoknak a legjobb. Három kutyust terveztünk hazahozni. Estrellát, Zeuszt és JJ-t a drótos fekete galgot, aki a képek alapján minden szívet megdobogtatott.

Repülős út mellett döntöttünk, mert sikerült olyan járatot találjunk, ami egy Amszerdami átszállással, egy óra várakozással, összesen 6 óra alatt repít minket haza. Az indulás előtt pár nappal kaptuk a hírt, hogy már az utazás és ivartalanítás miatt elvégzett tesztek egyikén JJ fennakadt. Leishmania pozitív, így nem jöhet, az idő rövidsége miatt pedig senki más nem tudta átvenni a helyét. A leishmaniat legyek és szúnyogok terjesztik a mediterrán országokban, de az utóbbi időben északibb, európai országokban is felbukkantak újonnan fertőzött példányok. A betegség a szívférgességgel hasonlóan, hosszú antibiotikumos kezeléssel gyógyítható, hetente egy-két tabletta formájában, akár 3-6 hónap alatt. Olyan mumus, mint itthon a szívférgesség. Sajnos szívférges, leishmanias kutyust azonban nagyon kevesen akarnak örökbefogadni. A partner menhelyünkön JJ kezelését azonnal megkezdték és reméljük, hamarosan ő is beköszönhet majd.

Ahhoz, hogy elindulhassunk azonban pénzre volt szükség. Hosszasan egyeztettünk már kb. három héttel a lehetőség előtt, kitől tudnánk segítséget kérni. Igyekeztünk olyan rendszert felállítani, amit egy kisebb cég vagy egy nagyvállalat is átláthatóan tud szponzorálni, hogy meghozzuk a kedvet. Úgy festett a nagyvállalatok támogató programjaiból kifutottunk, mert éves tervezés alapján, pontos büdzséelosztással futnak. Teljesen érthető. Így olyan, a témára szenzitív vállalatok között kutattunk, akiknek még van éves mozgósítható kerete. Szerencsére az önkénteseink kampányolása sikerrel járt. A Socialize Kft. 400.000 Forinttal támogatta a negyedik expedíciónkat. Ők állták a repjegyeket 2 fő és két állat részére, ők foglalták a szállást és a transzporteszközt is. Szerencsére nagyon nyitottak voltak és amikor minden összeállt, azonnal megvásárolták a repjegyünket.

Úton vagyunk

Az odaút simán zajlott, csütörtök késő este érkeztünk meg a reptérhez közeli szállásunkra. A program szerint másnap reggel indultunk a menhelyre, hogy találkozzunk a kutyusokkal, az új kapcsolattartónkkal és a menhely vezetőjével. Terv szerint, pénteken elvégzünk minden papírmunkát és megbeszéljük, hogyan tudunk a lehető leghatékonyabba együttműködni, azért, hogy a jövőben gördülékenyen mehessen a kutyusok örökbefogadása Magyarországon.

Ennek megfelelően, másnap reggel a szállodánk parkolójában találkoztunk mindannyian és elindultunk a hegyek közé. A menhely egy hatalmas szikla tetején áll, számos kennellel, amikben nem csak galgok, hanem más fajta és keverék kutyusok is laknak. Körbevezettek minket, így láthattuk, hogyan élnek az állatok és a segítőik, hogyan próbálják meg nekik a lehető legtöbbet adni. Minden kennel egy belső, fedett és egy külső, méretében változó kifutóból áll, hogy a kutyusok tudjanak mozogni. Ennek ellenére, amikor véig látogattuk őket, a bemutatkozás során, mindenkit egyesével vagy csapatban ki is engedtek egy kicsit labdázni, csapatosan rohangálni. A sziklák között senkit nem zavarnak és mindannyian a közelünkben maradtak. Ekkor ismertük meg a hatalmas fekete rottweilert, a gyönyörű 9 hónapos, csokoládé színű dobermannt, Angelt, mixeket, podencokat és így találkoztunk a mi lehengerlő jellemű galgoinkkal is.

Ezen a menhelyen a legnagyobb gondot a por mellett az jelenti, hogy nincs víz. Gondolhatjátok, időszakosan kamion viszi fel a vizet, az önkéntesek pedig egy nagy ciszternából logisztikázzák tovább a kutyák itatásához. Mindenütt erős az anyagi nélkülözés a szektorban. Igyekeznek mindent a lehetőségek szerint megadni az állatoknak, spanyolországi viszonyok között ez a menhely szinte panzió (sőt, panzióként is működik). Az állatok lelkével, ahogyan az idő engedi törődnek, szeretik, babusgatják őket, így a kutyusok kötődnek a gondozókhoz, ez nagyon fontos. Az orvosi ellátás probléma esetén, a védekezés, a megfelelő táplálás viszont már egy sokkal költségesebb, kevésbé megoldható dolog.

Abut láttam meg elsőként, szinte azonnal Hennire pillantottam, aki mögöttem volt és még nem láthatta őt. Abu helyzete jelenleg komplikált, nem adoptálható, pedig nagy szüksége lenne egy gazdira. Egyedül és félénken ült egy kanapén. Bizalmatlan volt és miután Henni mellé ült elhúzódott. Henni kedvesen, csöppet sem tolakodóan követte. Simogatta, amíg Abu hatalmas szemekkel bámult rá. Elő kellett vennem a telefonom, utálom ilyenkor, de fontos, hogy minél több dolgot dokumentálhassunk. Abu nem egyedül volt a szobában, több kutyus, köztük két podenco keverék is ott cirkált körülöttünk. Egyikük Henni másik oldalára huppant és belefúrta magát az ölébe. Henni termesztésen azonnal megsimogatta, először csak az egyik, majd a másik kezével, ami Abun pihent. Ahogy elvette a kezét, Abu tekintete felé fordult. Azonnal látszott jól esik neki a figyelem, a simogatás, a gyengédség.

Az egyik önkéntestől kérdeztem, hogy lehetséges, hogy a spanyol nemzeti kincsek egy menhelyen várnak segítségre, mire szomorúan azt felelte, nem értik a spanyolok, legtöbbjük nem veszi a fáradságot arra, hogy megismerje a galgokat. 🙁

Tovább haladtunk, egy olyan kennelbe léptünk, ahol apróbb kutyusok azonnal körberajongtak minket. Észre sem vettem, hogy a nagy ugrálásban egy gidaláb sétált mellém és kedvesen a kezem alá dugta az orrát. Estrella volt az. Szelíd, nyugodt, érdeklődő. Korábban már láttuk, hogy Zeusz is ebben a kennelben van, de annyira tartózkodott, félénk volt, hogy csak távolról figyelt minket. Őt ezen a pénteki napon még nem is tudtuk megsimogatni. Estit annál jobban körbeszeretgettük és nem csak őt, a kennel összes lakóját, spánieleket, egy idős, félszemű, csudatermészetű németjuhász keveréket, podenco mixeket és más mindenféle ősökkel rendelkező keverékeket.

A papírozás előtt, a menhely vezetője intett és Réka az önkéntes spanyol tolmácsunk arra kért minket, nézzünk meg még két galgot. Felcsillant a szemünk. 🙂 Egy másik kennelben ismertük meg több kutyus között Sophiát és Josét. Elemi energiával robbantak ki és rohantak fel mindannyian a sziklák közé, teljesen eltűntek a szemünk elől. Mi jöttünk itt a nagy rajongásunkkal, ők meg 220 km/órával rohantak el mellettünk. 20 másodperc múlva ugyanilyen sebességgel érkeztek vissza hozzánk, hogy bemutatkozhassanak. Sophia pár kör után, mint egy szelíd kis gyermek, úgy dőlt Henninek, aki fel is vette az ölébe. Olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, hogy nehéz elhinni szeparációs szorongása miatt eddig háromszor került vissza a menhelyre. Nálunk ezeket a problémákat figyelemmel, megfelelő gazdi választásával és következetességgel lehet kezelni, de Sopihára eddig sajnos nem figyeltek. Kenneltársai mind segítenek a szorongás oldásában, de ha egyedül marad rág, fát, vasat, nem tud mit kezdeni. Henni sok ilyen kutyussal találkozott már, biztos benne, hogy itthon jó társat, gazdát találhatunk Sophiának, így nem kellett sokat töprengjünk a hazaérkezés után mi lesz a következő csapat cél: gyűjtés, újabb mentés. Sophiával érkezhetne kennel társa José, a pointer-galgo mix is. José kirobbanó pozitív energiája és átható világoszöld szemei, főleg a szőkecsoki bundája mellé bámulatosak. Remek kutya egy aktív gazdi mellé, hiszen a legmotiválóbb energiabomba, aki persze agaras tulajdonsága miatt, a nagy rohangálás után tuti órákig csak regenerálódik.

Minden simán ment a papírozással, kifizettük a kutyusok örökbefogadási díját és megbeszéltük, hogy másnap együtt ebédelünk a kutyusokkal és a teljes csapattal, mielőtt útnak indulunk. Hennivel nyakunkba vettük a környéket, hogy a kutyusok boxaiba az otthonról hozott plüssök mellé, valami kényelmes takarót kerítsünk. Szerencsére viszonylag gyorsan, remek dolgokat sikerült összeszedni egy helyi kereskedésben, már ekkor elhatároztuk, hogy ezeket a dolgokat a hazaérkezésünk után elárverezzük.

Éjszaka kezdett szakadni az eső, nem csak úgy cseperegni, hanem mintha dézsából öntenék és egész délelőtt el sem állt. A menhely vezetője szólt: változik a program. Felajánlottuk a segítségünket, de tudtunk az autónkkal esélytelen feljutnunk a menhelyre. Kis szervezkedés után kaptuk a híreket, hogy Estit és Zeuszt felvették a menhelyről, hazavitték és megfürdették őket, így kerülnek majd a reptérre a boxokkal együtt, hogy a lehető legkényelmesebben utazhassanak majd, tisztán. Mire kettőkör a reptérre értünk, már kisütött a nap és a mi két gyönyörűséges galgonk ott várt minket. Zeusz Estrellát és a gondozóját, Emmát követte. Zeusz remegett és Henni többször is hosszan megölelte. Később már nem remegett, simogattuk, mindannyian ott voltunk vele és szerette. A gondozó búcsúvirslivel jutalmazta őket, amit boldogan vettek el. Mi is kaptunk, hogy megetethessük őket, de Zeusz nem kért, ő bizony csak a Emmától vette el az ételt. Készen álltak az útra, nem úgy mint mi. Teljesen be voltunk tojva, hogy valami bajuk esik majd, hogy nagyon megviseli őket az út… ezerféle veszély.

Rendben becsekkoltunk a segítőinkkel, minden papír rendben volt. A gondok ott kezdődtek, hogy a kutyusokat sehogy nem akarták átvenni tőlünk, hogy mi is áthaladjunk a biztonsági ellenőrzésen. Miután nagyon szorított az idő és a „kedves” spanyol ügyintézőről másodszor is lepattantam az angollal, spanyol segítőnk, Sacri mediterrán temperamentummal megkérdezte, mégis mi a fene folyik itt? Közölték, hogy csak a felszállás előtt 5-7 perccel viszik el a kutyákat, ami nekünk tuti kevés arra, hogy átjussunk az ellenőrzéseken. Amikor jeleztük, hogy a kutyák a gépen lesznek ugyan, de mi tuti nem a spanyol ügyintéző megrántotta a vállát és bólintott, hogy igen. O.O Megállapodtunk a segítőinkkel, hogy ők adják le a kutyákat, de mi csak akkor szállunk fel, amikor őket átvették és láttuk, hogy felteszik őket a gépre. Nyakunkba vettük a repteret és rohantunk a legnagyobb lendülettel, ami csak létezik.

Már ott álltunk a sorban a kapunál, beállt a gép, de a galgoinkat csak nem akarták átvenni. Tudtuk, hogy nélkülük nem megyünk haza. 15 perces késés mellett jött az infó, hogy előbb az egyik majd a másik kutyust is átvették, de sem a beszállás, sem a kutyusok felpakolása nem kezdődött el. 30 perc múlva, a holland légitársaság kapitánya elénk állt és közölte biztonsági problémák miatt, határozatlan ideig nem száll fel a gép. Mindenki megrohamozta, az egyik hogy csatlakozása van, a másik, hogy vissza szeretné kapni a pénzét, mire mi közöltük nem csak elég szoros, egy órás időtartamon belül csatlakozásunk van Amsterdamban hanem két kutyánk is, akikről az átvétel óta semmit nem tudunk. A kapitány biztosított minket, hogy személyesen fogja megnézni a kutyákat és kezeskedik róluk. Annyit sikerült megtudnunk, hogy a boxokban pihennek, egy kifejezetten számukra fenntartott helyen, erre kb. 10 percenként újabb és újabb megerősítést kértünk. Amikor másfél órával később jelezték, hogy felszállunk, mi még mindig ott álltunk, mint két bebetonozott, hogy a kutyáink nélkül sehová nem megyünk. Már pontosan tudtunk, hogy a csatlakozást lekéstük és fogalmunk sem volt mi lesz. A segítőink kintről annyit üzentek, biztosan átreptetnek minket Amsterdamba, mert Alicantéban nem tudják megoldani a kutyabarát elszállásolást. -.- Láttuk, ahogyan beteszik a gépbe az állatokat, így megkezdtük kalandos utunkat Amsterdam felé.

Az úton a stewardessektől próbáltam információt kérni, mi fog történni, hova menjünk és hol kaphatjuk meg a galgokat. Megnyugtatott, hogy az amsterdami Európa egyik, ha nem a legjobb kutya hotele, és ne aggódjak, mert a kutyusainkat, meg fogják etetni, megsétáltatják, játszanak majd és minden szuper lesz. Kategorikusan, szerintem kedvesen, de valójában kétségbeesetten közöltem, hogy az előző nap még teljesen bizalmatlan Zeuszt és Estrellát ki ne vegyék a boxból és persze nem mehetnek kutya hotelbe sem. Amint leszállunk, kérem a kutyáinkat. Csöppet be voltam rezelve.

Megbeszéltük Hennivel, hogy szétválunk, amíg ő hozza a táskákat, én rohanok a transzfer pulthoz, hogy hol vannak a kutyák és kutyabarát szállást szeretnénk. Anita a hazai KLM segítőnk is megerősített, hogy létezik ilyen, bátran kilincseljünk és mondjuk el, mentett kutyusokról van szó. Életem gyorsaságiját futottam szerintem, amíg ide-oda irányítottak. Már 40 perce egyeztettünk és minden sínen volt, hogy megvan a szálloda, jönnek a galgok és lesz busz, ami elvisz minket, mire Esti és Zeusz kigurult. A két nagy box, két reptéri csomagszállítón közlekedett. Elindultunk a buszmegállóba, de amikor a söfőr megérkezett, viszonylag gyorsan kiderült, hogy nem tud minket elvinni, így amíg Henni a kutyákkal a megállóban maradt addig én a biztonságiakon keresztül visszaküzdöttem magam a service pulthoz. Először küldtek Henni mellé egy sármos, igazi holland pasit :D, majd jött egy taxi, de a kutyusok ugyanúgy nem fértek be. Aztán jött egy Tesla (nem vicc), abba sem fértek be, mert nem lehetett fentről lezárni az ajtaját.

Amíg én benn egyeztettem, Hennit elszórakoztatta a kedves, feszes hollandunk. Közben az idő rohant, hajnal fél kettőkor, mire az állatbarát szálloda már visszamondta a foglalásunkat, úgy döntöttek, esetleg sétáljunk át a reptér végén található közeli szállodába. Remek, miért nem lehetett ezzel kezdeni???

Az utasfolyosón vártak a kutyusok, Hennivel és a pasassal. Henni azt mondta a Hiltonban kapunk egy szobát, mire röhögtem, na persze… és tényleg a Hiltonba vezettek minket. Így esett, hogy miután, a mi ügyes, okos kutyuskáink, akik pisiltek és kakiltak a Hilton pázsitján, beköltöztek egy lakosztályba. Jól viselték az utat. Miután ettek pár falatot, Esti (aki megtömte a pocakját szenvtelenül) az ágy felé tekintgetett. Henni biztatta őket, de nem volt bátorságuk, így nem vacakolt, feltette előbb Estrellát, aztán Zeuszt a puha ágyra, ők pedig elnyúltak. Ezek a kutyusok, aki előző éjjel a menhelyen aludtak, most a Hiltonban pihentek velünk. Hajnal kettőkor léptünk a szobába és ötkor keltünk. A galgok annyira ügyesek voltak, szépen közlekedtek be és ki a boxba, örömmel fogadták a simiket és puszikat. 6-kor már be is csekkoltunk és 8:50-kor miután láttuk, hogy a kutyusokat a fedélzetre teszik felszálltunk.

A budapesti landolás simán ment, viszonylag gyorsan megkaptuk őket és indultunk KoBak-ra, az Agár Fajtamentéshez. A két galgonk, gazdisodásig az ő vendégszeretetüket élvezi majd. A mi két kis félénk galgonk, azonnal kijött a boxból, amint kinyílt az ajtó, egy barátságos tacskó és egy másik kutyus fogadta őket. Hosszabb folyosó vezet a hátsó kertbe, meglepetésünkre elsőként Zeusz mérte fel a terepet, de vissza-visszajött bátorításért, dícséretért. Mindketten olyan otthonosan lépkedtek, hogy mi magunk is meglepődtünk. A galgoink remekül voltak. Zeusz már aznap este mosolygott, Esti pedig másnap reggel játszott, ezek hatalmas dolgok ilyen háttérrel, ilyen körülmények közül mentett galgok esetében. Szeretnénk kiemelt hálánkat tolmácsolni a Cofidis Kutyaszemmel Programjának, ugyanis 150.000 forinttal támogatták az Agár Fajtamentést, lehetővé téve, hogy az amúgy is 110%-on működő kapacitás és erőforrás hiány mellett fogadják a galgoinkat.

Itthon

Itthon vagyunk. Estrella, Zeusz, Henni és Timi is. Ez a két kutya hamarosan gazdis galgo lesz. Nem úgy mint eddig, most igazából. Tudom Henni gondoskodik róluk, de engem és biztos vagyok benne, őt sem hagyja nyugodni valami. Abu, Sophia, JJ, José és a többiek. Otthagytuk őket, nem volt mit tenni, nem tudtunk pénzt teremteni, papírt intézni ilyen gyorsan. Pedig nagyon szerettük volna, még ott a helyszínen is mindenkit körbe telefonáltunk, mi lenne, hogyan lehetne, hogy jöjjenek. Nem volt megoldás, de nem akarjuk cserbenhagyni őket. A következőket tervezzük:

1. Rendhagyó licitet hirdetünk hamarosan a kinn maradt galgokért. Elárverezzük Zeus és Estrella boxát, amiben érkeztek, a pórázaikat, amik teljesen új, hibátlan állapotúak. Hoztunk még pár kincset Alicantéból és a menhelyről, mind a galgokhoz kötődnek. De ez még nem minden. Segítségül hívjuk a 30, korábban Spanyolországból érkezett kutyus gazdáját, akik egyenként felajánlanak valamit a kutyusuk nevében. Egy mindenkiért, mindenki egyért jeligére. 🙂
2. Továbbra is keresünk olyan vállalatokat, akik szívesen állnak a galgok mellé, akik lehetőséget látnak a támogatásra, a partnerségre. A Hungarian Galgo Rescue Team nyitott a különböző szponzori megoldásokra.

Akiknek hálával tartozunk:

Karádi Bernadettnek, a HGRT szívének és lelkének, aki miatt ezek a kutyusok a látóterünkbe kerültek.

Köszönjük a folyamatos támogatást a Jura Trade Kft.-nek. Nélkülük nincs Hungarian Galgo Rescue Team. Ők tették lehetővé a korábbi három expedíció megvalósulását, mindig számíthatunk rájuk.

Köszönjük a Socialize Kft. úttörő bátorságát, hogy az elsők között szponzorálta az expedíciónkat “laikus” segítő vállalkozásként.

Köszönjük a Cofidis Kutyaszemmel Programjának, hogy az utazás utolsó pillanatában megerősítették, a galgoink remek helyre kerülhetnek, amikor megérkeznek Magyarországra.

Köszönjük a Szent Ferenc Állatotthon Alapítványnak és az Agár Fajtamentésnek a biztos hátteret és az ellátást, amit a kutyusaink kapnak. Nem titok, hogy a HGRT csapata ezen két szervezet önkénteseiből alakult meg.

Köszönjük Nagy Henninek, hogy teljes odaadással, feltétlen szeretetével és tudásával ott van a galgok, a galgo mentés mellett. Nélküle sehol sem lennénk.

Darmstädter Anettnek, hogy nem tévesztette szem elől ezeket az állatokat, még akkor sem, amikor úgy tűnt, nem fog sikerülni. Anett vette fel a kapcsolatot a kinti szervezet önkénteseivel és tette sínre az utat.

Köszönjük Rékának, Sacrinak és Emmának, kinti segítőinknek, hogy ennyire bíznak bennünk. Mindenben támogatták a kutyusok érkezését, nehéz lehetett őket elengedni, de esélyt adtak nekik egy új életre.

Hálásan köszönjük Jakab Anitának, büszke galgo gazdinknak, a KLM légitársaság munkatársának, hogy ő volt a mi légiirányítónk. Segített, biztatott, foglalt, csekkolt és minden kérdésünkre türelemmel válaszolt.

Hálásak vagyunk a teljes csapatnak, 46 fő, akik mindent megtettek, nem csak ezért a két csodás galgoért, hanem az összes korábban mentett állatért.

És engedjétek meg, hogy gratuláljak saját magamnak, hogy életem egyik legjobb döntéseként mertem belevágni az útba, nagy teljesítmény tőlem. 😀

Csörgő Tímea
HGRT önkéntes

TOVÁBBI INFOK: https://www.facebook.com/hungariangalgorescue/